Megjelent a blender 2.5 első hivatalos tesztverziója, úgyhogy muszáj volt kipróbálnom. Valóban olyan, mint mondták: áttervezték a felhasználói felületet, ezzel sok remek újdonság belekerült, de még nem minden funkciót hoztak át a korábbi verzióból.

Aztán kipróbáltam a blender fájlformátum érdekességét, hogy előrefelé is kompatibilis (azaz régebbi programmal is meg lehet nyitni az újabb fájljait). A 2.49 verziót használtam, ami rögtön figyelmeztetett, hogy az animációt nem tudja betölteni – ugyanis a 2.5-ben teljesen újraírták az animáció kezelést. Még ki kellett kapcsolnom a “Do composite” és “Do sequence” gombokat, amiket rejtélyes okból bekapcsolt. Az alábbi képen meg lehet nézni, hogy azért kicsit mások lettek a színek – aki írt már renderelő programot, az valószínűleg megérti, hogy ilyen hatással lehet a program újraírása.

Aztán inkscape-pel is játszottam egy kicsit, mert abból is új verzió jelent meg a héten.

Ettől függetlenül az is eszembe jutott, hogy egyetemen sok szép matematikai módszert tanultunk, de aztán kiderül, hogy a valóság nem kultiválja az ilyesmit.
Pl. tanultuk, hogy hogyan kell telefonközpontot méretezni, ha az előfizetők Poisson-eloszlást követve telefonálnak. Persze gondolható, hogy ezek az előfizetők mérsékelten igyekeznek így telefonálni. Erre találtam ki, hogy az autó biztosításhoz hasonlóan itt is be lehetne vezetni bonus-malus rendszert: aki megátalkodottan a Poisson-eloszlás ellenében telefonál, annak drágább lesz a percdíj.

Mióta tudom, hogy egy embernél lényegesen többen (megkockáztatom, hogy kétszer ennyien) olvassák a blogomat, próbálok gyakrabban írni.
Az iskola padlásán bukkantam az alábbi számológépre pár éve, de bár némi működési jelenséget produkált, alapvetően használhatatlanná tette, hogy például a legnagyobb helyi értéken csak 9-et lehetett beállítani. Ma végre vettem a bátorságot, hogy kinyissam, és kiderült, hogy nem romlott el, csak elállítódott. Néhány pöcök és gyűrű összehangolt mozgatásával sikerült működőképes állapotba hozni.

Ha például 65536-ot szeretnénk 256-tal szorozni, akkor a következőt kell tenni:

1. lenullázni mindent
2.  a Triumphator felirattól jobbra található pöckökkel beállítani 65536-ot
3.  a számológép jobb oldalán látható kart 6-szor körbeforgatni
4.  léptetni egy helyi értékkel (el kell mozdítani az alsó részt, amin a két számláló van)
5.  megforgatni a kart 5-ször
6.  még egy helyi értékkel léptetni
7.  megforgatni a kart 2-szer

Lent a baloldali számláló mutatja, hogy eddig mennyivel szoroztunk, a jobboldalin pedig a végeredmény látszik.

Richard Feynman azt írja, hogy mikor az atombombán dolgoztak, akkor rendeltek egy IBM számítógépet. Amíg az nem érkezett meg, addig egy sereg lányt leültettek egy szobába ilyesmi számológépekkel, és rajtuk “futtatták” a számítási algoritmust. Így elérték a géptől várt műveleti sebességet: csak persze a lányok hamarabb elfáradtak mint a számítógép. Konkrétan Marchant számológépet említ, lehet hogy az övékben elektromotor hajtotta a dolgokat, ami azért jelentősen gyorsabb lehet.

No lám, ide jutottunk, hogy filozofálgatok. Mentségemre szóljon, hogy neves kollegáimmal ellentétben nem egy könyvben fejtem ki egy gondolatomat, csupán néhány sorban. (Persze ez csúf vádaskodás a részemről, mivel még nem olvastam egy filozófiai könyvet sem, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy jobb is ez így.)

Mai vizsgálatom tárgya a filozófiai problémák favoritja: az élet értelme.

Na de nooormális? Kérdezhetném Besenyő István szavaival – hiszen, hogy minek mennyi értelme van, azt pont azzal mérjük, hogy mennyire segíti az életet. A “Mi az élet értelme?” kérdés tehát nagyjából olyan, mint a “Milyen színű a piros?”

Legalábbis szerintem. Nyugodalmas jó éjszakát.

Most, hogy sikeresen megtaláltam az első diplomamunkámat, írnék róla egy rövidet. Fákat építettem számítógépen. Mármint igazi fának látszó virtuális testeket, mint az alábbi képen is látszik – ez mindig egy kis magyarázkodást igényelt, mert az egyetemen mindenki először matematikai fákra gondolt.

Számomra egyébként a következő kép a legizgalmasabb belőle, ahol az egyik hengerből kiharapunk egy másikat:

Ugyanis ragaszkodtam hozzá, hogy magam találjam ki, hogy ezt hogy kell csinálni. Igazság szerint csak konkáv testeken működik, akkor sem mindig. Ez egy ideig lehangolt, de aztán láttam a 3D Studio MAX egy korabeli verzióját, és láttam, hogy ennek a problémának az általános megoldása mondhatni nálam tapasztaltabbaknak is gondot jelent.

A teljesség kedvéért álljon itt maga a diplomamunka, és a forráskód.

Egy férfi nem tehet magáévá minden nőt, de azért törekedni kell rá – tartja a mondás. Nőkről nemigen mondanak ilyeneket. Pedig ha belegondolunk, nagyjából ugyanannyi nő él, mint férfi, és a fent említett tevékenységben részt vevő két ember közül az egyik nő, ezért adódik, hogy egy nőre átlagosan ugyanannyi férfi partner jut, mint fordítva.

És ha már hosszú idő után újra írok, megemlítem, hogy nem tudok keresztülmutatni a falon. Mutattam kolleginának, hogy melyik gépről beszélek, de az egy másik teremben volt, ezért ő nem értette meg. Bezzeg (bizony, korunk eme ikonikus figurája ezen az oldalon is kikerülhetetlen) Csak Norisz biztos keresztül tud mutatni a falon.

Végre elvitték az ablakaink elől az állványzatot, azaz szépen be van csomagolva a házunk. (Legalábbis a mi oldalunk.) Még ennek kapcsán szóltam az ablakos mesternek, hogy nem záródik az egyik ablak rendesen — feljött és miközben telefonon tárgyalt, fél kézzel megszerelte szerszám nélkül. Ennél már csak az jobb, amikor puszta jelenlétemtől megjavulnak s számítógépek. Az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy ilyenkor csak szeretnének újra látni, és azért produkálnak mindenféle hibákat, mert tudják, hogy akkor meglátogatom őket.

Nővérem sütött krumplit, én meg szedem ki a tepsiből, mikor kis folton barna matériát fedeztem fel rajta. Mondom magamnak: “mi ez a barna izé … ami most ráragadt az ujjamra … és ha jobban meggondolom égeti is az ujjamat” — és jobb híján gyorsan lenyaltam. Csoki volt (tortabevonó). A csokis sültkrumpli nem finom.

Meg belegondoltam, hogy az IKEA boltokban csupa svéd könyv van a polcokon, gondolom a világon mindenütt; szóval valószínűleg egyes svéd írók abból élnek, hogy az IKEA kilóra megveszi a könyvüket.

Elolvastam a Zabhegyezőt, ezzel végérvényesen művelt embernek tekintem magam. Nem valami nagy szám, de híres és szépirodalomnak számít. Dadának üzenem, hogy elolvastam a Stalkert is: mármint a film alapjául szolgáló kisregényt és az első forgatókönyv tervet.

Egy ideje azt tapasztaltam, hogy nehezebb tekerni a bringámat. Meg is vizsgáltam, de semmi problémát nem találtam. Ma vettem észre, hogy mindkét lábammal egyszerre taposom a pedálokat, valószínűleg ez okozta a problémát.

Még középiskolában egy haverommal kiszámoltuk, hogy hány tie-fighter férne el egy halálcsillagban, és magunk is megrémültünk az eredménytől. (Az már másik kérdés, hogy miféle fellengzős név ez a halálcsillag: sokkal inkább a halálműhold, de legfeljebb a halálbolygó nevet érdemelné meg.)

Most újra kiszámoltam, abból kiindulva, hogy a rendelkezésemre álló adatok alapján az első halálcsillag sugara 60 km, a tie-fighter valamelyik mérete pedig 6,3 méter (ehelyett persze azzal számoltam, hogy biztos befér egy 10x10x10 méteres kockába.)

Ezek alapján a halálcsillag térfogata 4/3*Pi*60^3 , azaz majdnem egymillió köbkilométer. Tehát — miután kizavarjuk a halálcsillagból a rohamosztagosokat, meg kiszedünk minden, tie-fighter tárolás szempontjából felesleges alkatrészt — akkor nagyjából egytrillió vadászgépet szuszakolhatunk bele.

Viszonyításképpen kiszámoltuk, hogy mi a helyzet, ha a (6370 km sugarú) Föld felszínét szeretnénk egyenletesen befedni tie-fighterekkel. A következőt kapjuk: 4*Pi*6370 ~ ötszázmillió köbkilométer, ami öttrillió gép elhelyezésére ad lehetőséget.

Konklúzió? Úgy emlékeztem, hogy a Földön szétkent tie-fightereket annak idején bele tudtuk helyezni a halálcsillagba, de láthatóan nem, szóval nincs konklúzió. Mindenesetre, ha a lázadók nem robbantották volna fel idő előtt a második halálcsillagot, akkor abba (tekintve, hogy 80 km a sugara) már vidáman beférne kéttrillió vadász, ami nem is olyan rossz, tekintve, hogy a Földön 3,5 trillió tie-fighter úgyis az óceánok mélyére került, úgyhogy csak 1,5 trillióhoz férünk hozzá.

Mindenesetre itt a legújabb képem szörnnyel és giccses kislánnyal:

Erdélyben voltam osztálykiránduláson hat napig. Olyan szép, mint amilyennek mondják, bár a völgyekben / utak mellet sok helyen szemétszőnyeg csúfoskodik. Nincs olyan, hogy síkság, ameddig a szem ellát, inkább a kompromisszummentes hegyoldalak a jellemzőek, lihegtünk is sokat.

A települések nagyjából olyanok, mint csonka Magyarországon, csak több a Dacia, a lakótelepek formavilága gazdagabb, és persze több a román felirat és zászló. Meg ahol legalább tíz román lakik, ott már épül az ortodox templom.

És valóban mindenhol pálinkával kínálják az embert.

Történt egyszer, hogy betérvén az Impulzus nevű egyetemi újság szerkesztőségébe, egy sor papírgőzöst találtam, csökkenő sorba állítva: ám a legkisebb is legalább három centis volt, ami nyugtalanítóan hatott akkor rám – éreztem, hogy ez valahogy befejezetlen. Egyúttal Galaxy nevű házi pszichopatánk is érezte a helyzet tökéletlenségét, úgyhogy elkezdtünk mi is hajtogatni. Végülis valahol egy és két milliméter közt láttuk be, hogy lehetőségeink nekünk is végesek. Galaxy fél milliméterrel megelőzött, mert az én legkisebb hajóm szemre nem különbözött egy szokványos, jóllehet egészen apró papírgalacsintól. Akkor skicc pauszot használtunk, tűvel és hegyes csipesszel hajtogatva.

Persze egy ilyen műtárgyat hosszú távon nem lehet megőrizni, mert előbb-utóbb valaki levegőt vesz. De a valaha volt hajóink emlékére készítettem ezt, de most lusta voltam, és normál fénymásolópapírt használtam, és a puszta kezeimet.