Ernesztó, az entellektüel, a Gellérthegyen ült egy padon, és családregényt olvasott. Mikor egy felhő arrébb vonult az égen, és a nap újra arcára sütött, Ernesztó felnézett, és a semmibe révedt elgondolkozva. Mármint éppen nem gondolkodott, de ha valaki ránézett volna, minden bizonnyal ezt olvasta le volna arcáról.
Nemsokára, már ahogy az ilyen semmibe révedésekkor lenni szokott, újra elkezdett járni az agya, kavarogtak a fejében a regény alakjai, talán egy-két olyan is, aki valójában más könyv szereplője.
És ahogy így elmélkedett a kora nyári napsütésben, valahogy önvizsgálatba kezdtek fordulni gondolatai, és rádöbbent, hogy az egyik unszimpatikus szereplő egyik unszimpatikus szokása, hogy úgy mondjuk, tőle sem áll távol. No persze csak akkor, ha ezeket az eseteket környezetükből kiragadva szemléljük. És igazán kritikusak vagyunk.
“Ej, még ilyet” gondolta Ernesztó, aki egyébként meglehetősen jó véleménnyel volt magáról. ” Ezen változtatni kellene, hisz akárhogy is nézzük, ez a kis szokás bizony a tökéletesség és közém áll. Másrészt viszont ez a szokás az én személyiségem része, hiszen nem is szándékosan csinálom, jön az magától. Ám az is én, Ernesztó vagyok, aki ezen változtatni szeretne. Sőt, ha belegondolunk, mennyivel inkább én vagyok az, hiszen a változtatás vágy tudatos, miközben ki tudja, valójában ki is az a sötétben bujkáló, tudatalattiban lappangó valaki, aki rávesz ezekre a kis unszimpatikus tettekre. Igen, ez így van.” gondolta, és miután ezt ilyen határozottan elintézte, elégedetten folytatta az olvasást.
És ezután, mikor épp elég hamar jutott Ernesztó eszébe ez a kis mozzanat, akkor nem engedett az unszimpatikus késztetésnek, hanem magában örült az erkölcs diadalának.